Wagner Szilárd lelkész emlékkőszentelési igehirdetése a schrems-i buszbaleset 40. évfordulóján

Vannak olyan dátumok, amelyek személyes életünk sarokkövei, ezért szívesen emlékezünk meg róluk. És vannak dátumok – és hadd idézzem itt Ittzés János nyugalmazott evangélikus püspök egy mondatát az 1999-es deutschlandsbergi buszbaleset áldozatait búcsúztató kőszegi igehirdetéséből -, „amelyek kettémetszik az időt. Amelyek úgy vágnak, csattannak bele életünkbe, hogy végső viszonyítási ponttá válnak”. Hogy hány ember számára teremt a világ folyása egy bizonyos esemény kapcsán ilyen viszonyítási pontot, az valójában nem számít. Mert akárhányakat is érint ez az érzés, 1983. szeptember 14-e ilyen dátum volt, s így minden szeptember 14-e ilyen dátum lett. A számok, amelyekre emlékezünk, mind-mind előhoznak belőlünk egy-egy emléket ezen a napon: B64, 46, 15, 31, 255, 30, 200, 40. Ugyanígy velünk járnak a tapasztalatok is, amelyek közül az egyik túlélő ezeket sorolta fel: „az osztrák farmer tekintetete; gyorsaság, szakszerűség, segítőkészség, a szükséges eszközök és a legfontosabb: a magyar szó”. Mind arról tanúskodnak, hogy a bajban nincs ilyen ember meg olyan ember: Csak EMBER van, aki segítségre szorul.

Az emlékkő  felállítása: régi Ószövetségi hagyomány; amely egyben hitvallás is arról, hogy „Itt van az Isten!” Ma egy olyan helyen állunk, ahol ezelőtt 40 évvel az a feltételezés kapott hangot, hogy ez a kanyar abban a reggeli órában elkerülte az Úristen figyelmét. Azóta – emberileg legalábbis – világosabban látjuk, hogy kinek mi kerülte el a figyelmét... Ennek kapcsán útmutatók lehetnek a néhány nappal ezelőtt 97 éves korában elhunyt Fahidi Éva holocaust-túlélő szavai, aki arról tett tanúságot, hogy elfelejteni bár nem tudta a koncentrációs tábor borzalmait, de nem engedte, hogy az emlékek megmérgezzék a hátralévő életét.

Amikor ma itt állunk ennél a kőnél, ezért sem emlékezhetünk reménység nélkül. Erre utal a kereszt a kövön, amley megjeleníti a 40 éve bennünk élő reménységet, hogy Isten figyelme nem kerüli el azokat, akik ezen a helyen fejezték be földi életüket, de azokat sem, akik megmagyarázhatatlan módon folytathatták azt – legyenek magyarok, osztrákok, katolikusok, vagy – ahogyan a kórházban a római katolikus lelkigondozó testvérnek megvallották – „nyakas kálvinisták”. A gyász, az emlékezés, a hála és a reménység négyes érzése kavarog bennünk, amikor rájuk és magunkra gondolunk, és talán együtt zendül fel lelkünkben az ének:

„Ha este száll reám, s csöndes helyen / Álomra hajtanám fáradt fejem:  / Nem lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom, / De álomszárnyakon szállok feléd.

Az álom s éj után kél újra fény, / Új hittel a követ megáldom én. / Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem, / Uram, hozzád vigyem, mindig feléd!” (Evangélikus Énekeskönyv 521,2.4.)

Az akkori újságok – ma már elképzelhetetlen módon – teljes neves, életkorral közöltek listát az áldozatokról. Ez a lista ma – amikor megszólalhat közöttünk az evangélium vigasztaló szava – a reménységünk kifejezése is: Azt kérjük Istentől, hogy kegyelme okán Jézus Krisztusért áldja meg emléküket közöttünk, és ezeket a neveket egykor pontosan így olvassa fel az élet könyvéből és részesítse az áldozatokat és mindannyiunkat az üdvösség örömében. Ámen.

Örök Isten, irgalmas Atyánk! Nagy a te dicsőséged: túlárad az égen és a földön, és félelemmel tölti el minden teremtményedet. Még nagyobb a  te  irgalmad,  amellyel  eljöttél  a  világba,  és  üdvösséget  szereztél minden teremtményednek egyszülött Fiad által.  Végtelen irgalmadért kérünk: ne vesd meg kezünk munkáját,  hanem  használd  fel  üdvözítő akaratod  szolgálatára  ezt  az emlékkövet. 
Tekints kegyelmesen  mindazokra,  akik  téged  keresnek  ezen  a  helyen.  Szánd meg azt, aki gyászának terhét teszi le előtted, és emeld fel az elesettet. 

Légy ereje a gyengének, támasza a botladozónak. Bocsásd meg bűnét annak, akit lelkiismerete vádol.  Mindazokért  pedig,  akik  azt  sem tudják,  hogy  mit  és  hogyan  kérjenek,  esedezzék  a  te  Lelked kimondhatatlan esedezéssel. Hallgass meg mindenkit, aki hozzád kiált ezen a helyen, egyszülött Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért, aki veled és a Szentlélekkel él és uralkodik örökkön örökké. Ámen.

Isten áldása legyen e kő megálmodóin, készítőin és szolgálatán, mindazokon, akik rátekintve emlékeznek és felismerhetik: „Nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.“ Ámen.