„Boldogok akik nem látnak és hisznek.“

Interjú Andorka Rudolffal

A nemzeti ünnep, augusztus 20-a alkalmából Andorka Rudolf, gyülekezetünk jelenlegi felügyelő-helyettese és korábbi felügyelője a közösség megerősítése és identitásának megőrzése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Novák Katalin köztársasági elnök döntése nyomán Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült, melynek átadására november 30-án a Bécsi Magyar nagykövetségen került sor. Ennek alkalmából kérdezzük őt a gyülekezetünkben végzett több évtizedes szolgálatáról.

Kedves Rudi!

1986-ban érkeztél Ausztriába és szinte rögtön bekapcsolódtál gyülekezetünk életébe. Hogyan emlékszel vissza a szolgálatod kezdetére? Hogyan képzeljük el az Ausztriai Magyar Evangélikus Gyülekezetet 1986-ban?

Annak idején Magyarországon még elég erős volt a kommunista rezsim és katonaszökevényként a kutyámmal jöttem át Ausztriába. Egy telefonszámot kaptam, hogyha megérkezek Bécsbe, akkor hívjam fel. Nem tudtam, hogy kit hívok, csak azt, hogy ezt a számot nem írhatom le, hanem őrizzem a fejemben, mert maga a telefonszám is veszélyes lehet. Így történt, hogy megérkeztem Ausztriába, és hívtam a telefonszámot. Szépfalusi István jelentkezett, akinek az én nevem már ismerős volt, mert édesapámat ismerte. Még aznap fel is kerestem a Capistrangasséban a gyülekezeti otthonba, ahol Szépfalusi István és a családja is lakott. Éppen az újságot készítették elő. Így rögtön megcímeztem 1500 újságot – mondhatni azonnal bekapcsolódtam a gyülekezeti munkába, és ezt követően a gyülekezet életébe szinte minden alkalommal részt vettem. Abban az időben mi, akik otthagytuk az otthonunkat és” disszidáltunk”, úgy jöttünk el, hogy nem tudtuk, egyáltalán az életben valaha hazatérhetünk-e. Kiváltképpen egy katonaszökevény esetében nem volt valószínű, hogy hazatérhet. Ezt bizonyítja, hogy kaptam egy 3év és 7 hónapos letöltendő börtönbüntetést, amit persze nem töltöttem le, mert Ausztriában voltam.

Milyen volt a gyülekezet korosztályi összetétele akkoriban? Kikkel találkoztál?

Azt lehet mondani, hogy nagyon sok menekült volt minden magyar területről – legnagyobb létszámban természetesen Erdélyből. Családok, csonkacsaládok, fiatalabbak, idősebbek jöttek, a teljes társadalmi keresztmetszetből kerültek ki friss menekültek, akik felekezeti hovatartozás nélkül részt vehettek a gyülekezet életében. Abban az időben elég volt meghirdetni, hogy a magyar himnuszt eléneklik valahol. Erre már nagy számban jöttek, jöttünk friss menekültként, mert olyan hiányérzetünk volt a haza iránt, illetve a nemzetünk iránt, hogy egy hívó szó elég volt. Sokan jöttek a nemzet utáni vágyakozásból, sokan jöttek azért, mert praktikus tanácsokat is kaptak. Sokan jöttek azért, mert istentiszteleten kívántak részt venni, vagy kirándulásokon vagy más alkalmakon. Tehát viszonylag nyüzsgő, ugyanakkor evangélikus szempontból is érdekes helyzet volt, hogy nem csak az evangélikusok vágytak vigasztalásra, tanácsra és egyházi gondozásra, hanem tulajdonképpen egy vegyes társaság volt, akik összetartó közösséggé alakultak a gyülekezet keretei között.

Milyen főbb állomásait emelnéd ki a gyülekezeti szolgálatodnak? Neved már a gyülekezetünk történetével is összekapcsolódott, szinte minden változást személyesen is megéltél. Mit emelnél ki ezek közül?

Az első, hogy mint gyülekezeti tag, mint evangélikus, tulajdonképpen minden munkában, ami adódott, részt vettem. A takarítástól a főzésen keresztül a hívek felhívásáig, az idősek gyámolításában – szóval ami az egyházi munkában adódik... Azt hiszem, hogy szinte mindenből kivettem a részemet. Aztán a választáskor a presbitérium tagjává választottak és akkor megint egészen más feladatok sorakoztak. A Bornemisza Társasággal együttműködve kulturális ajánlatot is tudtunk nyújtani híveinknek, barátainknak. Akkor szembesültünk azzal is, hogy a gyülekezet működéséhez anyagi források is szükségesek, tehát különböző pályázati és egyéb lehetőségekkel próbáltunk anyagi bázist létesíteni. Ehhez azonban tudni, kell, hogy abban az időben a gyülekezet nem volt az osztrák egyház által elismert önálló gyülekezet, így abból az irányból sok támogatásra nem számíthattunk, később ez azért átalakult. Itt az önállóság kivívásában is fontos szerep jutott nekem, illetve még fontosabb, vagy legalább ilyen fontos volt az, hogy egy lelkészi fél státuszt sikerült kapnunk. Lelkészre és az ő javadalmazására csak elismert gyülekezetként volt esélyünk. Nagyon nagy csatákat kellet vívnom annak idején a státusz létrehozásáért. Az osztrák evangélikus egyházvezetés gazdasági érdeke ugyanis az volt, hogy ne kelljen a mi gyülekezetünknek lelkészt biztosítania, hanem hogy tagjaink betagozódjanak a lakóhelyükhöz legközelebbi osztrák gyülekezetekbe. De az anyanyelv megőrzése érdekében – hiszen egyébként is mindenkinek jól esik, ha az anyanyelvén hallgathatja az istentiszteletet – harcba küldtek engem a gyülekezeti tagok és a presbitérium. Nehéz időszak volt, többszörös tárgyalások következtek az akkori püspökkel, Sturm püspök úrral, illetve a gazdasági vezetőkkel. Szerencsére sikerült támogatást kapnunk Magyarországról is. Az akkori evangélikus vezető püspök Szebik Imre volt, de segített minket Fabiny Tamás is– mostani magyarországi elnök-püspök –, és sikerült megmozgatnunk a Bécsi Magyar Nagykövetséget is, hogy érdekünkben lépjenek fel. Mindeközben nem volt fizetett lelkészi státuszunk, de sokan segítettek a gyülekezetnek: Galavics Sándor, Fónyad Pál lelkészek. Solymár Mónika kezdetben társadalmi munkában végezte szolgálatát, aztán amikor a lelkészi státuszt sikerült kiverekedni, akkor ő teljes értékű, félállású lelkésze lehetett a magyar gyülekezetnek. Solymár Mónikát követte Juhász Réka majd Németh Kitti.

Mit jelent számodra személyesen az evangélikusság, a magyarság, a gyülekezeti közösség?

Az én családom visszavezethető a XVII sz.-ig. Az evangélikusság mindig fontos szerepet töltött be a felmenőim között és az én életemben is. Volt evangélikus lelkész is az őseim között, és mint kisgyerek, a szüleimmel a budapesti Deák téri Evangélikus Gyülekezethez tartoztunk és ott nagyon sok szeretetet, megértést és jó baráti társaságot találtunk. Ebben a gyülekezetben kaptam azt a bibliai igét is, amely egész életemet kísérte eddig is: „Boldogok akik nem látnak és hisznek.“ (Jn 12,20) Sokszor szükség volt erre az igére, amikor hinni kellett és csak a hit vitt át egy akadályon. Látván az akadályt elrémültem volna, szóval ez az én esetemben feltétlenül egy találó ige volt. A konfirmációkor kaptam, persze kamaszként nem nagyon értettem, hogy miről is van szó, aztán az élet meghozta azokat a pillanatokat, amikor előkerült ez az ige.

A Deák téri gyülekezetben Fabiny Tamással voltunk konfirmandusok. Ő most a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke és annak idején ő is nagyon sokat tett a gyülekezetünk megerősítéséért Úgy tudom, hogy most is jó szemmel nézi, támogatja gyülekezetünk munkáját.

Emelett feltétlenül fontos a magyarság, a magyarságtudat. Úgy gondolom, hogy az a nyelvi kincs, amit a magyarság megtestesít, az valami hihetetlen csoda. Úgy gondolom, hogy ezt a hittel együtt őrizni kell. Amikor olyan dolgok történtek az életemben, amik csodaszámba mentek, például akkor érkezett valaki, amikor éppen szükség volt pillanatnyi segítségére, információjára, és olyan dolgokat sikerült elérnem, amik reménytelennek tűntek, akkor kerestem, hogy kinek köszönjem meg ezt a sok jó pillanatot, fordulatot az életemben. Ebben az értelemben nem találtam kifejezettem egy személyt, akinek ezt köszönhetném és úgy gondolom, hogy a jó Isten jó időben és jól avatkozott be az életembe, és ezt a hálát igyekeztem a gyülekezet felé végzett munkával kifejezni. Ilyen volt például, hogy az első üzleti sikeremből készitettem a gyülekezetnek egy erdélyi ötvössel egy szép kelyhet dobozával és a hozzá tartozó paténájával. A gyülekezet felé is és a jó Isten felé is szerettem volna kifejezni hálámat. Egy „csodát” szeretnék is kiemelni: Amikor a gyülekezet anyagi helyzete kritikussá vált, akkor egyszer csak megjelent régi hívünk, Dr. Irányi Béla,(egykori gulági rab) aki mindig is tartotta a kapcsolatot a gyülekezettel. Egy hagyatékkal erősítette meg a gyülekezetet: a házát a gyülekezetre hagyta.

Hogyan illeszkedett be gyülekezetünk az Ausztriai Evangélikus Egyházba és hogyan segítet-te az Ausztriába érkezettek beilleszkedését?

Annak idején amikor a lelkészi státuszért folyt a küzdelem, akkor arra hivatkoztak, hogy mi kevesen vagyunk. Ugyan volt 1500 ausztriai címünk, akik kapták a Másokért együtt lapot és valamilyen formában kapcsolatot tartottak gyülekezetünkkel, bár ezek nem voltak mind evangélikusok, csak kötődtek a mi gyülekezetünkhöz. Az osztrák egyházvezetés ezt keveselte az önállóság megvalósításához Akkor idéztem a Mt 18,20-at, ahol Jézus ezt mondja: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.“ Ez az ige megtörte a jeget akkor, és sikerült elérni a kívánt státuszt. Sturm püspök úrnak egy másik alkalommal, amikor találkoztunk, mondtam, hogy ne haragudjon rám, hogy ilyen kemény voltam a tárgyalások során, dehát egy kis közösséget képviseltem és szerettem volna, hogy annak az érdeke, vágya teljesüljön. Egyházjogból is igen felkészültem ezekre a beszélgetésekre, vitákra, de végül ez az ige megtette a hatását.

Honnan kap, honnan merít az ember erőt ennyi évtizedes szórvány-gyülekezeti szolgálathoz?

Azt gondolom, hogy az, aki erőt kap a jó Istentől, annak kötelességet is kell vállalnia. Mindenkinek meg kell találnia a helyét, hogy ezt a szolgálatot hol végzi. Minél több erőt kap az ember a jó Istentől, annál több szolgálatot kell vállalnia. Úgy érzem, hogy akármilyen küzdelmes , ez az én feladatom volt, és nem inogtam meg abban, hogy ezt nekem végig kell vinni és eredményre kell jutnunk. Bár sokszor nem sok reménnyel kecsegtetett, de mégiscsak sikerült. Azzal vigasztaltam magam nehéz helyzetekben, hogy ha ezért a küzdelmes munkáért egy nap majd egy mosolyt kapunk csak, az nekem bőven elég. Ezzel a kitüntetéssel kicsit zavarban is vagyok, mert nem az én értékrendemből jön, de fontos az, hogy odafigyelnek ránk,” végvári” magyarokra. xxxNem csak engem illet ez a kitüntetés, nem csak én érdemeltem ki, hanem a gyülekezet többi tagja is, akik segítették a mindennapokat és az előrejutást.

Mit adnál tovább, mit üzennél az Ausztriai Magyar Evangélikus Gyülekezet következő felügyelőinek, vezetőinek?

Nagyon fontos az összetartás, fontos bizonyos helyzetekben megmutatni magunkat, hogy vagyunk, létezünk, működünk. Tulajdonképpen lobbit is kell folytatni a gyülekezet érdekében. Nem szabad elhanyagolni a többi ausztriai magyar gyülekezetekkel, szervezetekkel való együttműködést. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy tulajdonképpen mik az aktuális, híveinket érdeklő és motiváló témák . 1986-ban elégséges volt egy hívó szó magyar nyelven, és máris sokan összegyűltünk . Most sokkal inkább a minőségi gyülekezeti munka jelent vonzerőt. A mostani híveink között nagyon sokan vannak, akik csak ideiglenesen dolgoznak Ausztriában és így nem keresik olyan intenzíven a kötődést, mint a 86-os időszakban, amikor a nemzeti hovatartozás egyetlen lehetősége volt csatlakozni az gyülekezetekhez, szervezetekhez. Most olyan minőségi munkát kell végezni, amely vonza a közelünkbe a híveket. Itt is nagyon sok munkát kell befektetni, hogy ez a közösség összetartson és működjön. Kiemelkedő példa a fentiekre a Bécsi katolikusokkal és a Kolégium Hungarikummal közösen szervezet Szent Erzsébet kiállitás, mely az Osztrákok részéről is nagy sikert ért el.

Szívből gratulálunk a kitüntetéshez és köszönjük eddigi kitartó és eredményes munkádat!
Az interjút készítette Szeitl-Eibinger Zita